Ahhoz, hogy Magyarország megadhassa számunkra a pozitív identitás, önkép és összetartozás máig hiányolt örömét és tetterejét, a külső szemlélő számára pedig pozitív kisugárzású, vonzó turisztikai célponttá váljék, fel kell ismernünk, hogy a kultúra területén az utóbbi húsz évben elmaradt pár igen fontos lépés – gyakorlatilag nem történt meg a kulturális rendszerváltás. Ezekre az egyszerű, de határozott lépésekre sort kell keríteni, a kultúrát nemzetstratégiai rangra kell emelni, és a talpára kell állítani azt a logikát, amelyet az egykori kommunista ideológia – mint alább bemutatjuk – igen sikeresen a feje tetejére állított. A kulturális rendszerváltás nem több, de nem is kevesebb, mint annak a gondolatnak az átvezetése a gyakorlatba, hogy a kultúra az emberi önazonosság szövete, ezért alakulása elválaszthatatlan a személyes élettől, továbbá mindig lokális forrásokból merítkezik. Ezt jelenti az égig érő paszuly, erről ír Eliade, de ez jelenik meg a szülőföld, hazaszeretet fogalmakban is. Témánk alapvetően a kultúra egésze, ám elkerülhetetlen a közélet és a politika érintése, mert amint az egészség megrendülése a tünetekből látható először, a kulturális folyamatok, fennakadások és teendők nem érthetők meg e területek párhuzamos vizsgálata nélkül.

A vöröscsillag-szemű juhász

Az ember társas lényként születésétől az összetartozásból építi saját identitását, a legközelebbi forrásokból merítve a legkorábban és a legtöbb energiát. A közösséghez tartozás egyre tágabb körei a család, a mikroközösségek, majd a makroközösségek. Az emberi iden­titás belülről kifelé építkezik, összehasonlít és hasonul, értékhordozókat és értékeket keres, majd aktívvá válik, kezdeményez, maga is identitásforrássá válik.

A kommunista ideológia ezt a logikai láncot állította a feje tetejére, axiómává téve, hogy a boldogság az általa vindikált makroközösséghez tartozásban és az abból levezetett mikroközösségekben keresendő. Az ember alaptermészetével ment szembe az egykori Hazafias Népfront, kialakítván a kívánatos közvélekedést, amelyhez az irányított, legalábbis ellenőrzött népfrontos mozgalmak keretében igazodni kellett. A hetvenes-nyolcvanas évekre kialakul Magyarországon egy íratlan, mégis jól kitapintható népfrontos szabályrendszer, a politikai korrektség egyfajta speciális kádári–aczéli változata, amely megmondja, hogyan kell viselkedni, szórakozni, öltözködni, lakberendezni, cikket írni vagy különféle szavakat használni. Aki ezt a kódexet nem tartja be, azt kiközösítik, mert kilóg a sorból. De még a kilógását is szabályozzák, hiszen a meghúzva megtűrt színdarabok közönségétől a néptáncmozgalmon keresztül egészen a templomi énekkarokig és vallási közösségekig elért a tudott, megfigyelt, megtűrt, a társadalom előtt negatív viszonyítási pontokká redukált csoportok népfrontos eszközökkel szabályozott rendszere.

A család és az egyes ember mint értékforrás folyamatos konfliktusban állt ezzel az elvárással. Az állam saját elméletének megfelelően magához vonta a jogot, hogy formájában és tartalmában egyaránt maga alakítsa a kultúrát, kontrollálható intézményekbe terelve a korábban személyektől, családoktól, lokális közösségektől eredő folyamatokat, felszámolva az organikus közösségeket, az áthagyományozott családi vállalkozásokat, az önálló gazdálkodást, a független faluközösségeket, az egyházak függetlenségét. Az egyre intézményesebb kultúra egyre inkább eltávolodott az emberek életétől, s elhalványult valódi lényege, hogy a közösséggel együtt megalkotott személyes iránytű legyen. A szocializmus kultúrpolitikájának ez volt a célja, mert így vehette át az irányítást, és ezt a célt meg is valósította. Az ország önmagáról alkotott képéből lassan eltűntek a belső, pozitív viszonyítási pontok, amelyeket a fenti törekvés részben nevetségessé, részben tabuvá változtatott, és helyüket külső viszonyítási pontok, távoli utópiák, valamint lokális tilalmak és kötelezettségek vették át. A rendszerváltás idejére az organikusan működő közéletnek nemcsak a rendszerét verték szét, hanem az újjáépítés lehetőségét is, mert az agymosás eredményeképpen mind-azon értékhordozók, amelyeken egy új szabad közélet fel tudott volna emelkedni, széles körben nevetségessé váltak.

Hoztam is meg nem is

Az utóbbi két évben kutatásokkal igyekeztünk a végére járni a kulturális élet hazai összefüggéseinek, így más területek mellett megvizsgáltuk a kultúrafogyasztók körében, hogy különféle fogalmakat mennyire tartanak a kultúra körébe tartozónak. Az eredmények azt mutatják, hogy a fent leírt intézményesítő törekvés máig ható nyomokat hagyott a magyar társadalmon. A magyar ember a kultúrán máig inkább az intézményeket érti, ahol a közönség inkább passzív befogadó. Ugyanakkor kevésbé gondol a saját életének vagy közösségének mindennapjaira, akár a nők az öltözködésre, akár a férfiak a hobbira, akár mindannyian a családra, a baráti kapcsolatokra. Az élet napi valósága a megkérdezettek szerint „inkább magánügy”. A „műemlék” fontosabb kulturális identitásforrás, mint a „felújított lakóház”, amelyben lakunk. A városok tisztasága inkább kultúra, mint az otthoni tisztaság, a „design (pl. lakberendezés)”, a „divatos öltözködés” pedig alig számít kultúrának. A helyi közösségi élet jóval fontosabb, mint a családdal eltöltött szabadidő. Visszaköszön az aczéli–kádári kultúrpolitika: a kultúra intézményrendszer, a civil kultúra nem kultúra, a vallás nem kultúra, ha hazamegyek, az már nem kultúra, a személyes identitás: magánügy. Másfelől szenved is ettől a megkérdezett közönség, merthogy a kevésbé kultúrának gondolt értékekből egyébként többet szeretne magának az életében.

A helyzet skizofrén mivoltát mutatja, hogy a köztudat továbbra is érvényesnek tekinti az intézményesített kultúrafogalmat, holott amikor azt mondjuk valamire, hogy átpolitizált, akkor valójában ugyanezt fogalmazzuk meg problémaként. Nem az a baj, hogy a forrás adott esetben az államtól jön, hanem az, hogy a felhasználás célját is fent határozzák meg. A civilszervezet nem arra pályázik, amiben társadalmi hasznot lát, hanem amit az állam számára lehetővé tesz.

Mivel az állam intézményrendszerén és működésén keresztül változatlanul arról ad hírt, hogy e kérdésekben övé a kezdeményezés joga, az emberek ezt szabálykövetésből elfogadják, és ezt mondják vissza az interjúkban. Bár sohasem fogadták el teljesen, hogy felülről döntsenek a sorsukról, a közösség nem tud egyöntetűen fellépni a kezdeményezés jogáért, csak az egyének. Az állami kultúrairányításra a társadalom a kultúrafogalom beszűkítésével reagált, számos elemet átemelve a magán-ügyek szférájába. A probléma ezzel az, hogy amikor valami átkerül a magánügyek közé, akkor az nemcsak névleg, hanem valóban kikerül a társadalmi normák szabályozta térből. Nincs külön „társadalmi magánügy” és „magán-magánügy”. Ha a szabályok betartása, az igazmondás magánügy, akkor mindenki úgy boldogul, ahogy tud, és nincs az a törvény, ami ezt megakadályozza.

Az 1994-es választás elsöprő Kádár-nosztalgiája azt mutatja, hogy a népfrontlogika összecsúszott a demokrácia fogalmával. Látszólag mindkettő lényege a közösségi akarat érvényre juttatása, csakhogy míg a demokráciában a közösség tagjainak véleménye közül választódik ki a mindenki által támogatott vélemény, addig a népfront kommunista logikája csak azt fogadja el közös akaratként, ami mindenkiben megvan. Míg az előbbi a legjobb ötletnek ad lehetőséget, addig az utóbbi a legáltalánosabbnak. Látni kell, ez elsősorban szemléletbeli különbség, és a résztvevőkön múlik. A jól működő demokráciában a magánvélemények versenye, a családi álláspontok versenye, a közösségek versenye erős társadalmi bázisú, lassan változó, kiszámítható és tervezhető közmegegyezést hoz létre. Ahol pedig a közösség tagjai nem tartanak igényt a saját vélemény kimondására, ott a döntések átlagosak lesznek. Ha a lakógyűlésen kiállnak a lakók az érdekeikért, akkor demokratikus megoldás születik, ha nem, akkor népfrontos.

Túl az Óperencián

Napjainkban két párhuzamos jelenség hat a leírt helyzet átalakulása irányában. Az egyik jelenség a múltat érinti, amennyiben a véleményformálók hitele kifulladni látszik. Naponta láthatjuk a status quo felbomlásának jeleit, a sajtóban lezajló gyökeres változásokat, az átigazolásokat és a kései útkereséseket. Érzékelhető, hogy a rendszerváltó értelmiség korosztályából sokan nem találják a helyüket a jelenlegi gondolati struktúrákban.

A másik jelenség az információtechnológiai robbanás, amely Magyarországon egy eleve megosztott társadalmat ért el. Természetesen nagyon fontos, hogy a tetteknek társadalmi visszhangjuk és következményük legyen, a jó tettnek elismerés, az elhibázottnak elmarasztalás. Azonban azt is fontos látni, hogy míg a politikai szférában, a klasszikus közélet egyre zsugorodó érdemi részében arról zajlik a vita és harc, hogyan kell helyesen visszanézni, addig felnőtt és teret foglalt magának leg-alább két további nemzedék, akik ezzel a fajta visszatekintéssel alig tudnak mit kezdeni. A rendszerváltók utáni generációnak még van érzelmi kötődése a rendszerváltozáshoz, érti ezeket a vitákat, esetleg érdekli is, de nem élt benne felnőttként. A legújabb generációt viszont mindez már nem is érdekli, nem is akarja érteni, mert saját meritokrata közösséget épít. Ők a jövő szavazói, cégvezetői, tudósai, orvosai, mérnökei, virágkötői, és nem kérnek az avatatlan hivatalok felülről irányításából, mi több, nem is értik, hogy arra mi szükség volna még. Készen állnak arra, hogy döntsenek saját ügyeikben, ezt, ma még tinédzserként, naponta meg is teszik a különféle tematikus peer-to-peer típusú közösségi oldalakon, és ezek a technológiák pillanatokon belül lesznek olyan kiforrottak, hogy átemelhessék őket a közéletbe. A legnagyobb társadalmi törésvonal ma már nem a konzervatívok és a balliberálisok között húzódik, hanem a politikához bárhogyan is igazodni kívánó rendszerváltók és az igazodni nem kívánók új generációja között, akiknek erősebb identitásforrás a tematikus közösségekben való aktív tagság, mint a múlt elemzése.

Mindkét tektonikus folyamatot célszerű lehetőségként felfogni. Kiforrott demokráciákban természetes, hogy a politikának a közösség szándékait kell képviselnie, megvalósítania, és a társadalmi kontrollt is ennek tükrében gyakorolják a politika felett. A rendszerváltók ebből értik a politika mint eszköz fontosságát, az új generáció pedig érti a személyes indíttatás elsőbbségét. A kérdés az, lehet-e olyan helyzetet teremteni, amelyben ez a két generáció tanulhat egymástól, és ebben a rendszerváltók és a mai tizenévesek közötti hídgenerációnak lehet a legnagyobb felelőssége. Az új technológia által életre hívott jelenségek át fogják alakítani a közéletet, demokratikusabb megoldásokat hozva, de ebbe a folyamatba csak akkor kerülhet be a jelenlegi döntéshozóknál összegyűlt tapasztalat, ha felül tudnak emelkedni az állandó hátranézésen, és meg tudják szólítani a felnövekvő webkettes generációt.

Nem égből pottyant mesék

Ha az intézményrendszerben és a közgondolkodásban az állam szándékosan a talpára állítja az egykor felfordított rendszert, akkor a kultúra hamarabb visszanyerheti életerejét, és az új generáció új szemlélete ezt segíteni fogja. Ellenkező esetben nem várhatunk alapvető változást, és az új generáció megjelenése jó ideig további feszültségeket fog okozni. Az intézményrendszert tehát meg kell reformálni, az embereknek pedig vissza kell adni a kezdeményezés jogát, világossá téve a népfrontos és a demokratikus gondolkodás közötti alapvető különbséget. A kulturális politikának arra kell koncentrálnia, hogy az ország újraértelmezhesse a saját magáról alkotott képet, a lokális identitásra épülő organikus közösségek rendszereként tekintve a nemzetre. Nem képet kell adnia, hanem lehetőséget az önkép megrajzolására. Az embereket vissza kell vezetni egymáshoz, a rejtett közösségi megnyilatkozásokat felszínre kell hozni, meg kell ismertetni, használva a modern technológiákat. A civilszervezetek és a kulturális szervezetek finanszírozási rendszerét át kell világítani, a támogatási rendszerben elvont célok helyett a közösségi hasznot kell a középpontba helyezni. Fel kell tárni, meg kell nevezni az emberek organikus és természetes identitásforrásait, beleértve a mai korra jellemző új motivációs és közösségi tereket is, utat kell nyitni a lokalitás alulról építkező rendszere, a helyi kötődésű kultúra előtt.

Állításunk nem az, hogy a kulturális rendszerváltás mindent megoldana, de túl azon, hogy végre logikus finanszírozást biztosítana, bizonyosan megmentheti Magyar­országot egy újabb generációs szakadék kialakulásától, továbbá a két politikai táborból ismerhető társadalmi feszültségek és szélsőségek terén is jelentős enyhülését hozhat. Ha működnek a közösségek, akkor a ma magánügynek tekintett közéleti funkciók lassan visszatérhetnek a közügyek közé, és kialakulhat, helyreállhat az őket szabályozó normarendszer, megnőhet a jogrend presztízse, kialakulhat egy általános, tudatos polgári lét, élhetővé válhat a közélet. Amíg a kultúra nem az otthonunk, addig tudhatjuk, hogy még nem értünk célba.

Rubovszky Rita–Vági Barnabás