A 470 lakosú településen román nemzetiségiek is élnek. Ezért áll a helységnévtáblán: Pusztaottlaka, s alatta: Otlaca-Pustâ. Békéscsabától 25 kilométerre, délre. Tökfalunak nevezett kisebbik kerülete két kilométerrel közelébb. Bagófalunak keresztelt nagyobbik része pár kilométerrel távolabb.
A román nemzetiségieken kívül szlovákok, vagy ahogyan magukról mondják, tótok is laknak a faluban. A római katolikuson kívül református, ortodox és evangélikus templomban is lehet dicsérni az Urat Ottlaka pusztán.

Akar egy utcát Ottlakán?

Óvoda, önkormányzat, román kisebbségi önkormányzat, a valamikor itt élő román kántortanító, Purdi Mihály nevét viselő civil egyesület, Pusztaottlaka fejlődését segíteni hivatott alapítvány, és vegyesbolt is működik. Az iskolát, pénz meg gyerek híján, három éve bezárták.

2007-ben Pusztaottlaka nagysikerű Tepertőfesztivált rendezett. A következő évben megismételték. 2009-ben már tizenkétezer töpörtyűkedvelő jött a három napos eseményre, amit már úgy hirdették: III. Tepertőfesztivál.

Ottlaka pusztán a tepertőfesztiválok előtt nagy volt a jólét. A polgármesternek 2006. őszéig 360 ezer forintos havi jövedelem járt. Még a polgármesteri hivatal által alkalmazott takarítónő is köztisztviselői (!) besorolással rendelkezett. (N.b. E - takarítónők számára szerfölött ritka - jogállás mellett a szerencsés hölgy egyúttal a helyi alpolgármester házastársi státusát is betöltötte. Az Ottlaka pusztaiak akkoriban erről így vélekedtek: „Micsoda malaca van ennek az al-polgármesternének!)
A képviselőtestületi tagsággal járó felelősségteljes munkát 2006-ig havi hetvenezer forint tiszteletdíjjal honorálták. Ezen felül a képviselőtestület tagjai, a képviselőtestület, meg az önkormányzat jóváhagyásával – kedvezményes áron – belterületi ingatlanokat vásárolhattak. (Egyiküknek – noha úgy beszélik, Szabolcska Mihályért rajongott - , 12 ezer forint fejében a József Attila utca került a tulajdonába.)

Magyarország 1989 óta jogállam, szabad állampolgárokkal. Ennek a jogállamnak része Ottlaka puszta is. Az alkotmány itt is garantálja a tulajdonhoz, a törvény előtti egyenlőséghez való jogot. És ha egyszer Magyarországon egy állampolgár nevére betelekkönyveztek egy utcát, - viselje az utca akár József Attila nevét, („Szabadság! Tégy gazdaggá minket!”) -, akkor az utca akkor is az állampolgár tulajdonát képezi, ha az illető történetesen egy önkormányzati képviselő. A közügyekben való aktív részvétel miatt a törvény nem hozhat hátrányba senkit. Az meg bizonyára a puszta véletlen műve, ha az utcát eladni szándékozó önkormányzat szándéka épp egy képviselő utcavásárlási szándékával találkozik.

A tulajdonszerzés ilyetén szabadságának jogesetén, és a kérdés megválaszolásán, vajon tisztességes-e az a 2500 százalékos haszon, amit az Ottlaka puszta-i József Attila utca tulajdonosa realizált, miután az új önkormányzat 300 ezer forintért volt kénytelen visszavásárolni tőle a közterületet, - nos, ezen az érdekes jogi eseten hizlalják elméjüket tudós prókátorok.
Tény: az évi kétszáz millió forint költségvetésű Pusztaottlaka önkormányzata 67 millió forint adósságot halmozott fel 2006 októberére.

*

Reggel nyolc óra körül a falu közepén élénk a biciklis forgalom. Iskolába, azaz a volt iskola hosszú, fölszintes épületébe igyekszik mindenki. Udvarát, focizó gyerekek híján, különösebb ápolás nélkül is sűrű, zöld gyep borítja. A bejárati ajtó előtt néhányan cigarettáznak. A drótkerítés mellé minibusz kanyarodik, heten kászálódnak ki belőle.

Balogh Gábor gyalog jön.  A jobb kezére-lábára béna, bicegve járó fiatalember egyik kezében bot. Mögötte Pilán Flóra, hatvan körüli asszony, szürke dzsekiben, vastag sárga fejkendőben. Ő a minibusszal érkezett.

Mindketten a szőnyegszövödében dolgoznak. Ez a műhely is, akár a hosszú folyosóról nyíló többi, három éve még tanteremként szolgált.

Ottlaka puszta legnagyobb munkahelyén, a szociális foglalkoztatóban (Humán Szolgáltató Központ) ma reggel is ötvenen kezdik a munkát. (41 megváltozott munkaképességű, 9 segítő) Kerti bútorokat faragnak, koszorút kötnek, rongyszőnyeget szőnek szövőszéken vagy szövőkereten.
A bicegő fiatalember 1974-ben, két évesen, egy orvosi műhiba áldozataként jobb oldalára lebénult. Akkoriban szocialista szellemben dolgozott az ország. Orvos sohasem  hibázott. A gyógyszert pedig, ami a félrekezelt Gáborka egészségét helyreállíthatta volna, kizárólag – ahogy akkoriban mondták – „kapitalista relációból” lehetett beszerezni. Balogh Gábornak ez nem járt, így a hivatalos magyarázat szerint paralízis áldozata lett.

Ma, ezen a decemberi délelőttön - baljában ollóval - csukaszürke szövetdarabokat szabdal csíkokra. A terem egyik sarkában álló szövőszéken, meg a nagyasztalt körülülők ölében tartott szövőkereteken, más színű szövetcsíkokkal vegyítve, szőnyegek készülnek belőlük.
A jól fűtött teremben a decemberi langyos őszön egy felbátorodott légy minduntalan az ollóval dolgozó férfi fénylő feje búbját választja lustálkodó helynek, ahol aztán négy lábra áll, a két mellsővel meg vakaródzik. A férfi nesztelenül húzza ki ujjait az ollóból, de a légy gyorsabb. Két ízben sikerül meglépnie. És harmadszor is visszatér. Vesztére. Most Gábor balja a gyorsabb.

Napi hét óra – havi tizenötezerért

Az asztal túlsó felén szövőkeretébe mélyedő hatvan körüli, ősz asszony szemüvege fölé emeli a tekintetét. Mulat, akár az egész műhely.

Pilán Flóra reggel, mielőtt munkába indult, ellátta agyvérzéses férjét. Az ember harmincegy évig volt sofőr. Azután súlyos cukorbetegsége leszázalékolták. Agyvérzése óta  41 ezer forintos nyugdíjat kap. Havi 36 ezer forint ára gyógyszerre van szüksége. Eddig térítésmentesen kapta. Most, hogy felesége, Flóra, novemberben havi 51 ezer forintért, napi hét órás munkát talált a szövödében, lőttek a támogatásnak. Decembertől már fizetniük kell a gyógyszerekért. Magyarán: havi tizenötezerért robotol Flóra asszony a napi hét órában.

Ha a várt fenyőtoboz szállítmány ma reggel megérkezett volna, adventi, meg sírra való koszorúkat készítene a „légycsapó” férfiember, aki hajdan Pesten tanult dísznövénykertészetet. Most ő a családfenntartó. Havi 70 ezer forintos rokkantnyugdíja mellé (ebbe az összegbe beleértendő a „paralízise” után járó ún. fogyatékossági támogatása) 54 ezer forintot visz haza a szociális foglalkoztatóból.

Egyik lányuk szakácsnak, a kisebbik informatikusnak tanul.
Felesége novemberben szerzett szociális gondozói képesítést. Most, talán egyedüliként a faluban, munkát keres.

*

Pusztaottlaka testvértelepülése Világos. (Az a Világos, ahol az 1848-49-es szabadságharc véget ért.) Három éve még rendszeresen találkozott a két falu vezetése. Küldöttségek jöttek-mentek. Amikor a világosiak jöttek Ottlaka pusztára, itt volt eszem-iszom az önkormányzat számlájára. Amikor Pusztaottlaka vezetői mentek Világosra, ott volt eszem-iszom. Annak árát az ottani önkormányzat állta.

Az új polgármester 2006-ban megüzente a világosiaknak: ők is szívesen látják a testvérfalu küldöttségét, de a falu hatalmas adósságot örökült. Nem telik dínomdánomra. Ha jönnek, ezentúl hozzanak magukkal szendvicset, üdítőt. Azóta a világosiak nem jönnek. Jönnek Szalváról, Magyarigenről, Graniteriről. De a „Terülj-terülj, asztalkám”-os világnak vége.

Alc. Évi kétszáz feljelentés

Simonka György, jó kötésű, markos, harmincas éveiben járó fiatalember. Pamut pulóvert, olcsó farmerdzsekit visel, kezében agyonhasznált mobiltelefon.

2006 ősze óta ő Pusztaottlaka polgármestere. Azóta sem a polgármester, sem a képviselőtestület egy fillért az önkormányzattól nem vesz fel.  Simonka a szomszédos Medgyesbodzáson dolgozik. Ott vezet a főút, saját kft-jének amellett épített telephelyet. Zöldség- és gyümölcskereskedő vállalkozása hét éve nulláról indult.

Tizennégy éves volt, amikor apja az egész családot elkergette otthonról. Anyja egy csirkefarmon csicskázott, cserébe ott húzhatta meg magát. A fiú Békéscsabán, mint jó sportoló, tizennyolc éves koráig a középiskola kollégiumában lakhatott.

Érettségi után katonaság, aztán irány a világ! Franciaországból Afrikába, ahol egy baleset után – fél karját kis híján elvesztette - haza. Kiheverte, keze már a régi. A baleset már csak egy emlék. Mint a mustárnak az illata. Azóta is annak a valaha annyira ínycsiklandó hamburgernek az ízét idézi. Azt ette minden társa. Ő meg – nem lévén rá pénze -, sose tudta megkóstolni.

Mikor külföldről hazajött, a felvásárló cégnél, ahol elhelyezkedett, targoncásból egykettőre raktáros, majd telepvezető lett. Onnan gyorsan önállósította magát. Dinnyével, krumplival, paprikával, hagymával, babbal kereskedik, termeltet és forgalmaz, Magyarországon, Jordániában, Franciaországtól Németországon át Svédországig. Szezonban napi tizenöt-húsz, dinnyével, paprikával megrakott kamion indul a medgyesbodzási telephelyről. Háromszáz embernek ad munkát. Akad bőven „jóakaró” is. Idén – különféle hivatalokhoz - kétszáz feljelentés érkezett cége ellen. Egyetlen vizsgálódó hatóság sem talált szabálysértést.

Kilenc órakor a tucat székkel körülvett ovális asztal mellett egyedül ül. Telefonoz. Röviden, sokat. Könyvelők, ügyintézők, telepvezetők mind a saját területükért felelnek. Akit lopáson ér, azt elküldi. Mindig akad új álláshely.

A teljes vállalkozás egyedül a főnök fejében áll össze. „Most még megy. Jövőre indulok az országgyűlési választásokon. Ha bejutok, kell valaki, aki helyettem is képes intézni az egészet.”
A katonaságnál egyet tanult: a legmeggyőzőbb a személyes példa.

Az első szociális temetés előtt a sírásásához, lapáttal, ásóval a kocsi csomagtartójában, egyedül ment ki a falu temetőjébe. A negyedik ásónyomba ért, mire segítsége akadt.
Három hét múlva, a második temetéshez már rögtön három segítség került. Neki már csak addig kellett ott lennie, amíg közösen kijelölték a sírgödör helyét…

A szomszéd szobában az egyik kereskedelmi bank területi igazgatója fél órája ül a kávéja mellett. Neki az idő csakugyan pénz. Hozott magával türelmet bőven. A sokmilliárdos forgalmú zöldségkereskedő cég a bank jól jövedelmező, megbízható kuncsaftja.

*

A nyolcvanharmadik évében járó özvegy Vozárnét a reggel vége a konyhában találja. A küszöb előtt a nemrég hozzá került kávébarna kutyakölyök rázza a lábtörlőt. Özvegy Vozárné nagyot sóhajt, ahogy fájós lábával a hokedlire huppan. Reggelire pár szem tepertőt evett. Kezében hagyma, kés. Tegnap a lánya hozott csirkeaprólékot, ő ma abból főz  pörköltöt.

A vöröshagymát hámozza, mikor a rádió bemondja a fél tízet. Csóválja a fejét. „Ej, ma megint elaludtam!”, Hét óra volt, amikor kinyitotta a szemét. Valamikor ilyentájt már a sparhelten rotyogott a káposztás paszulyleves. A tanyán négy órakor keltek, hét órára a krumplis, darás mosléktól elégedetten röfögve várta a bértartásra hozzájuk kihelyezett három községi kan a búgatásra érkező első kocákat.

A napi három borításhoz a kanoknak jó kondícióra volt szükségük. Vozárné – mert akkor még nem volt özvegy – ahogy tudta óvta, kényeztette őket. Az abrakon kívül tavasszal zöld disznóparéjt, tyúkhúrt, nyáron silókukoricát, ősszel friss tököt dobott nekik a főétkezések között. Három év után így is lecserélték mindegyiket.

Tartásukat a község fizette. A falubeliek három búgatásra ingyen hozhatták a kocákat. Később öt forintot kellett érte a községházán befizetni. A kantartó pedig, a tartásdíjon fölül, a szaporulat után prémiumot kapott. Abból, meg az ő fizetéséből megéltek a tanyán, az ember pénzét félretették. Így vettek házat, mikor beköltöztek a faluba.

A községi kan intézménye mára megszűnt. Nem kelendő tél végén a választási malac. Kocát meg senki se tart. Ha mégis, hát zug- kannal pároztat.

Az üvegesedő hagymára rárakja az aprólékot, paprika, bors, épp felönti egy kis vízzel,  csikorog a deszkakapu, jön a szociális gondozó.

Kilencvenegy, gondozásra szoruló öreghez húsz gondozó jár minden hétköznap a faluban. Özvegy Vozárnét vagy húsz éve - egy óvatlan pillanatában a hátsó udvarban -, feltaszították a melegben elmélázó birkái. Eltört bokája többet sose lett a régi. Azóta bottal tipeg.

Látogatója, ötven körüli, frissen mozgó törékeny asszonyka. Vizet hoz, udvart söpör, télire takarja a rózsafát, amikor kell, kiváltja a receptet. Segít, mikor mire van szükség a gondjaira bízott négy öreg portáján.

(folytatjuk)