Mély válságba jutott a XX. században az európai, de mondjuk inkább úgy, hogy a keresztény kultúrkör hagyományos emberképe. A zuhanás a háborúkkal kezdődött és a diktatúrákkal folytatódott. Az ember a pusztítás és a közöny bűnébe esett. Heinrich Böll háborús regényében az erkölcsében megfogyatkozott ember az Úr „Ádám, hol voltál?” kérdésére csak azt tudja mondani, hogy „a háborúban voltam”.

Túl kevesen voltak a hősök és az ártatlanok. A háborúk és diktatúrák után pedig nem a katarzis, hanem a hagyományos európai moralitás lassú eróziója következett: az egyéni önzés, az anyagi és szellemi hatalom vágya és bűvölete. Az, amit – jellemzően anyagi oldala felől közelítve – fogyasztói, szerencsésebb összefüggéseiben jóléti társadalomnak nevezünk. Ennek összetevői, jellemzői között valóban csak szerény szerep jutott a moralitásnak. 

Ez a civilizáció jutott válságba, amiben nem a sokat emlegetett pénzügyi-gazdasági oldal a legijesztőbb, hanem az, hogy történelmi léptékben igen rövid idő alatt fenntarthatatlan rendszer alakult ki. Mert fenntarthatatlan az a berendezkedés, amelyben élünk, amelyet a piac elszabadult hatalma szabályoz, amely sem demográfiai értelemben, sem anyagi alapjait tekintve nem képes önmaga újratermelésére. Alig tudja fedezni energiaszükségletét, környezeti állapota romlik, az emberi tevékenység okozta felmelegedés veszélyezteti a létalapját jelentő természet egyensúlyát.

A kialakuló krízisről a termelési és a megélhetési gondok összefüggéseiben szokás beszélni. Keveset hallunk arról, hogy milyen felelősség terheli korunk emberét, döntéshozóit és az egyszerű polgárt mindezért. Az ember és az emberiség jövője nem csak technológiai probléma: a jövőért minket terhelő felelősség elhárítása súlyos, életbevágó erkölcsi kérdés. 

A világfolyamatoktól Magyarország, a magyar nemzet sem függetlenítheti magát. Többnyire azonban el sem jutunk ilyen messzire vezető, stratégiai kérdésekig. 2002 nyarától az országos politika egyre inkább bezárt minket a magunk bajai közé. Sokféleképpen leírható az, ami történt: a közgazdaság, a politológia, a lélektan és az etika nyelvén is elmondható, miként jutottunk mai helyzetünkbe.

Nem hiszem, hogy ezt bárki is így akarta volna. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem jutunk ilyen mélyre, ha az egyes emberek, csoportok, politikai vezetők erkölcsi szempontokat is megfelelően szem előtt tartanak döntéseikben. Nem tették, nem teszik: az ország általános válságba jutott, és ebbe beletartozik erkölcsi válsága is. Sorolhatnám az uralkodó politikum szintjén megjelenő ijesztő tényeket: D-209-es ügy, eszeveszett kormányzati túlköltekezés, a 2004. december 5-i népszavazás, amelyben a társadalom többsége nem mérte föl a nemzeti összetartozás föladásának kockázatát, a választásra sandító pénzügyi információ-visszatartás, őszödi beszéd, had-üzenet nélküli háború a civil társadalom ellen az 1956-os forradalom 50. évfordulóján, elhatalmasodó korrupció, gyűlöletkampányok, mindennapos erőszak és félelem.

Mindez súlyos gazdasági és társadalmi hátrányok forrása, nem csak jogszabályokba ütközik, de az alapvető emberi jóérzéssel is szemben áll. Az erkölcs, szemben azzal az elképzeléssel, hogy csak különböző tilalmak összessége, sokkal inkább az európai hagyományok ajánlásainak foglalata: a Tízparancsolat parancsolatnak nevezi őket. A szeretet, a bizalom, a szavahihetőség, a szolidaritás és sok minden más parancsát tilalomnak csak az tarthatja, aki a megjelölt értékek ellen akar fordulni.

Ezek az értékek nem valamiféle teoretikusan megfogalmazott, elvont moralizmus közegében született tézisek, hanem a társadalmak működőképességének megőrzéséhez, az emberiség életben maradásához az ember létérdekei szerint szükséges szabályok. Ilyen értelemben az erkölcs nem tiltás, nem korlát, hanem létfeltétel és lehetőség. Nemcsak keresztény hitünk és kultúránk, hanem szinte vala­mennyi vallás, az iszlám, a buddhizmus és a többiek tanítása szerint is.

 Az erkölcsi válság láthatóan azt mutatja, hogy létfeltételeink kerültek veszélybe. Nekünk természetesen a magunk baja, a magunk válsága fáj a legjobban, és a feladatunk is az, hogy ezen segítsünk. 

A történelem tanúsága szerint igazán a válság mélyén ismerik fel az emberek és közösségeik, hogy rossz úton járnak, hogy elhagyták az alapvető erkölcsi normákat. E felismerés az első lépés a jó irányba, a korrekció felé. Ma a közgondolkozás egyre világosabban látja, hogy a válság egyik legsúlyosabb tényezője az erkölcs, az európai erkölcsi hagyomány normáinak rossz irányú alakulása. Ez kárára van mind az egyes embereknek, mind a közösségeknek, mind a politikának, mind a kultúrának, mind a gazdaság működésének.

Elsőként bizonyára itt kellene változtatni. Azt hiszem, elegendő lenne a kétezer évig jól működő keresztény elvek általánosabb megerősödése, mert bajaink döntő oka, hogy ezek hatása megkopott, szerepük erőtlenné vált. Az alapvető erkölcsi és politikai normákat az ember, a közösségek, az állam politikai fórumai viszonylagossá, az erkölcs uralmát bizonytalanná tették. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az erkölcsi értékek az emberek lelkében és közösségeik gondolatvilágában igazában ma is jelen vannak. Sorsfordító feladat, hogy ezeket előhívjuk, élővé tegyük. 

A Tízparancsolatban és az európai erkölcsi normákban áthagyományozott örökség alkalmas mai világunk irányítására is. A szeretet, az igazságosság, az igaz beszéd, a jóság, a szépség, a hit megőrzése, „az Úr napjának megszentelése”, az élet, a mások, a kicsik és a szülők tisztelete, a tulajdon tisztelete, a hazaszeretet, a szolidaritás, a bölcs, jogállami kormányzás, a demokratikus gondolkodás morális feladat is. Az új vagy jobb irány ezeknek az értékeknek elkötelezettebb követése lenne. Ebben áll az egyes ember, a sajtó, a kultúra, benne a művészetek nagy értékközvetítő szerepe, a politikai, társadalmi, egyházi intézmények és különösen az iskolák felelőssége.